21.fejezet

a dőlt betűs rész, maga a dalszöveg.. magyarul, saját fordítással.~

(Danielle szsz.)

/12 órával később/

Mikor felébredtem, rögtön egy tükröt kerestem, persze az a szokásos helyén hevert, az ágyam alatt... Nos, igen. Senki se kérdezze, hogy miért ott tartom.. mondjuk mindjárt meg is lesz a magyarázata.. Kikotortam a cuccok alól, majd megvizsgáltam vele reggeli.. vagyis inkább kora esti ábrázatomat.

- Te szentséges atya úr isten!-szemeim kikerekedtek a rémülettől, mikor megláttam azt a lányt a tükrömben. Kizárt, hogy az én legyek!-bizonygattam magamnak folyamatosan, a kétségbe esés peremén járva. A tegnapi sírástól a szem festékem elfolyt, így az arcom nagy részét fekete csíkok keresztezik, a legkülönfélébb mintákba karöltve. A hajam összeállt egy hatalmas gubancba, szinte magamra sem ismertem. A szemeim vörösre duzzadtak a sok sírástól.. A ruháim gyűröttek.. és néhol szakadtak voltak... ami a tegnap esti kiakadásomnak köszönhető.. Hát igen..  ha kiborulok, annak igen súlyos a következménye! Persze általában rám nézve.. akkor most megállapítok egy tényt, csak magamnak.. Úgy nézek ki mint egy szörnyeteg és abból is a rondábbik fajta.. A tükörben fura grimaszokat vágtam, aminek láttán hangos nevetésben törtem ki. Ez is csak én lehetek!-gondoltam, immáron mosolyogva, ahogy ránéztem a tükörben lévő szörnyre. Kikászálódtam a puha ágyból, majd viszonylag elfogadhatóvá varázsoltam magam. Óvatosan az ajtómhoz sétáltam, majd elfordítottam a kilincset. Az ajtó kinyílt. Nem is tudom.. talán arra számítottam, hogy Jesse vagy a nagyi.. esetleg Matt az ajtómban áll majd vagy valami.. E helyett csak a néma csend fogadott. Vagyis majdnem néma. A folyosóra kilépve némi gitárpengetést és egy fülemnek kedves hangot hallottam. A dallam egészen barátságos volt, de kihallottam belőle a fájdalmat. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, így a hangok nyomába eredtem. Nem sokkal ez után megálltam egy szoba előtt. Jesse szobája előtt. Kissé bátortalanul, és félve attól, hogy elzavar, benyitottam. Ő az ajtónak háttal ült, így nem látott meg. A kezében tartotta a gitárját, amit már az első találkozásunknál is volt alkalmam megszemlélni. Ő volt az, aki ezt a gyönyörű dalt játszotta.. énekelte.. és a temérdek papírból ítélve ő is írta. A dal bekúszott az elmémbe, elárasztotta belsőmet. Úgy éreztem nekem szól. Bár ez egy igen képtelen ötlet, tekintve a veszekedéseinket. De valahogy mégis.. Elakartam Jesse-nek mondani most rögtön, hogy sajnálom, amiket mondtam neki, és.. a folytatást még én magam sem tudom. Vajon tényleg elmondanám neki azt amit érzek? Vajon tényleg azt érzem, amit?-tettem fel magamnak a kérdéseket. A dal lassan a végéhez közeledett, egy könnycsepp végiggördült az arcomon. Tényleg ezt váltotta volna ki belőlem ez a dal? Lehetséges. Mikor vége lett, Jesse letette a gitárt, majd felállt és kisétált az erkélyre. Még mindig nem vett észre, ami egy kicsit mulatságos volt számomra. Mélyen a gondolatai közé volt mélyedve. Némán utána lépdeltem.

- Mikor ébred már fel?-kérdezte a levegőtől. Kicsoda?-gondoltam rögtön.

- Én ezt már nem bírom így tovább! Muszáj megmondanom neki! Azt akarom, hogy tudja, mit érzek!- Az a lány, akiről beszél nagyon fontos lehet a számára. Gondoltam keserűen.

- Oh, Danielle.- sóhajtotta.

Akkor eddig rólam beszélt? Egyszeribe temérdek boldogság járta át testem minden zugát.

- Igen?-szólaltam meg, mire Ő döbbenten hátrafordult.

(Jesse szsz.)

/mikor Danielle felébred/

Már egy ideje írtam a dalt, amit Danielle-nek szántam. Eleinte csak játszadoztam az akkordokkal, majd a szavakkal, az érzéseimmel és ez jött ki:

- Nem kellenek szavak, hogy egy képet fessek rólad. A szemed, olyan, mintha néhány vonásod más világról származna. Az én utamat járod, óh Istenem, ez annyira idegesít. De akkor miért halványulok el, amikor közeledben vagyok, olyankor kicsinek érzem magam, miért fújom el a vonalak, minden alkalommal, nem kaptam rá több esélyt.

Ez után jött a reflén.

- Ha én lehetnék Spuerman, felrepülnék a csillagok közé, majd vissza, mert minden alkalommal, mikor megérinted a kezem. Érzem az erőt, ami végigszáguld a vénáimba, de én csak ezt a dalt tudom írni és elmondom neked, hogy nem vagyok erős. Mert nem vagyok Superman, remélem tetszik, amilyen vagyok. Oh yeah.

Mint mindig, most is dalban fejezem ki magam, lehet, hogy a szemét fogja forgatni, de én zenész vagyok és ezt már egyszer elmondtam neki. A zene a lényem része és ez ellen nem tudok mit tenni, de mindegy is, inkább írom tovább a szöveget.

- Nem hazudok, mikor megpróbálom elmondani, mit is érzek. Számtalanszor megpróbáltam; ez a kis dolog igaz. Az én utamat járod, óh Istenem, ez annyira idegesít. De akkor miért halványulok el, amikor közeledben vagyok, olyankor kicsinek érzem magam, miért fújom el a vonalak, minden alkalommal, nem kaptam rá több esélyt.

Mikor végre teljesen kész voltam a dalszöveggel. Fogtam a gitárt és eljátszottam. Ezt addig csináltam, míg tökéletesnek nem éreztem. Olyan lett, mint amilyennek én azt elképzeltem. Kisétáltam az erkélyre, szükségem volt egy kis friss levegőre.

- Mikor kel már fel? - kérdeztem, de választ nem vártam. Minél előbb el akartam neki mondani mindent, pedig nagyon jól tudtam, mennyire ki van borulva.

- Én ezt már nem bírom így tovább! Muszáj megmondanom neki! Azt akarom, hogy tudja, mit érzek!- szólaltam meg ismét- Oh, Danielle.- sóhajtottam. Ez a lány.. túlságosan is belebolondultam.

- Igen?- Hallottam meg hirtelen a hangját. Talán csak képzelődtem, hisz nem lehetett Ő. Ő épp alszik, de azért a biztonság kedvéért megfordultam. Pedig tényleg Ő volt az. A döbbenet kiült az arcomra és én ezt nem tudtam leplezni előtte. Ábrázatomat látva halványan elmosolyodott.

- Mióta vagy itt?-kérdeztem, miután rendeztem arcvonásaimat. A szobámban lévő rendetlenségből gondolom levehette, hogy épp egy dalt írtam.

- Már egy jó ideje. Sajnálom, hogy csak úgy.. de nem akartalak megzavarni. Az a dal, amit énekeltél..- Itt pár másodpercnyi szünetet tartott, mintha keresné a megfelelő szavakat, vagy azt várná, hogy én fejezzem be a gondolatait..- Az nekem szól. Igaz? - Ezzel rátapintott a lényegre.

- Igen.- válaszoltam, ő pedig egy olyan válasszal állt elő, amelyre nem számítottam.

- Köszönöm. Gyönyörű dal és.. sajnálom.

- Nem. Igazad volt. Csak egy öntelt sztár vagyok..-akartam volna tovább is mondani, de kezét a számra tapasztotta és megszólalt.

- Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. - Mondta. Szemei mosolyogtak. Kezét levette a számról, hogy szóhoz jussak; de nem akartam beszélni. A pillanat varázsa túl szép volt ahhoz. Egy kis ideig elgondolkodtam azon, hogy megérintem az arcát, de aztán letettem erről. Meglepetésemre Ő fogta meg a kezem, majd az arcához emelte.- Nem harapok.-mondta, s ezek után mind a ketten elnevettük magunkat.

Joe Brooks - Superman