16.fejezet 2/2

(E/1)

Már jó pár óra eltelhetett és én még mindig az ablaknál álltam, az ég teljesen elsötétült; a lámpáktól pedig nem láthattam a csillagokat. Ez az egyetlen rossz tulajdonsága ennek a városnak! A hátam mögött Michael és Hope lapozgattak valamit, talán épp azt az újságot, amit elhajítottam. Nem hiszem el.. Hogy mondhatott ilyet az újságíróknak? Miért teszi ezt velem? - egy könnycsepp csordult végig az arcomon, aztán egy másik, majd a következő pillanatban már a földön ülve zokogtam. Hallottam, amikor legjobb barátaim felállnak, aztán közelebb jönnek hozzám. Mindketten lehajoltak és átöleltek. Nagyon kedves gesztus volt, és jól esett az ölelés. Megszólalt a csengő, aminek a hangjára mindhárman összerezzentünk. Hope elsétált az ajtóig, hogy kinyissa; Michael pedig felsegített a földről aztán ismét magához ölelt.
- Szia!-köszönt Hope, annak aki épp belépett az ajtón és a hangja eléggé ellenszenves volt.
- Hello! - válaszolt neki és belépett a házba, ami már neki is épp úgy otthona, ahogy nekünk. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam ki az; a hangját ezer közül is felismerném. Valami nagyot puffant a földön, gondolom a táskája. Michael elengedett, pedig mindennél jobban akartam az ölelést. És akkor rájöttem: szeretet hiányom van. Hope megfogta a magazint és annyit mondott:
- Menjünk inkább fel az emeletre.
- Hagyd csak Hope, nem akartam megzavarni az idilli pillanatot, majd én felmegyek. - mondta a konyhából Jesse, a hangjában volt valami nem megszokott. Történt valami, amiről nem tudok. Valami olyan, ami fáj neki és ez nekem is rossz. Szeretném, ha boldog lenne. Szeretném, ha ugyan úgy mosolyogna rám most is, ahogy azon az első nap, a Fairy Tale-ben. Hiányzott a mosolya, nagyon is..-megráztam, a fejem, amitől kissé kitisztultak a gondolataim- Hiányzik? Hát nálam teljesen elmentek otthonról! Azt monda, hogy én csak egy sikítozó kiscsaj vagyok a többi közül és azt, hogy nem akarok mást elérni ezzel az egésszel, csak hogy híres legyek. Hogy mondhatta ezt? Mivel ártottam neki? Gyűlölöm; mégis mikor ránézek, teljesen elgyengülök. Ez nem normális!- Jesse elindult felfelé a lépcsőn; egyszer csak megállt, megfordult és rám nézett. Észrevehette, hogy nemrég sírtam. Láttam, amint a vonásai elgyengülnek, aztán megszólalt.
- Mi történt?-lépett egy lépcsőfokkal lejjebb, én pedig előre léptem és szóra nyitottam a szám, de egy hang sem jött ki rajta, így csak néztem őt.
- Csak te. -mondta Hope; hozzá igencsak nem illő ellenszenvvel, amitől igencsak meglepődtem, ahogy Michael is.
- Figyelj Hope, nem tudom mi van most veled, de tudtommal nem ártottam neked semmit. Szóval igazán leállhatnál! -mondta Jesse, ez érthető volt tőle, hiszen... most még védeni is próbálom? Jaj..
- Nekem nem, de a barátnőmnek igen és nem tűröm, hogy holmi "dalolászópacsirta" ártson bárkinek, akit szeretek!
- Hope, elég!- a hangom nem volt több suttogásnál és a mai nap hirtelen nagyon hosszúnak tűnt. Jesse tanácstalanul nézett rám. Hope elhúzta Jess szeme előtt az újságot, ő pedig kikapta a kezéből. Az arcvonásai hirtelen megváltoztak és valamiért számomra teljesen érthetetlen volt, amit láttam. Mintha kissé bánná, amit tett, de akkor meg miért csinálta?
- Danielle..-úgy mondta ki a nevem, mintha egy csodálatos dallam lenne. Miért kínoz még ezzel is? A könnycseppek ismét gyűlni kezdtek a szememben. Hope elém állt, de még így is láttam, ahogy Jess rám néz.
- Azt mondtad fel mész!-mondta neki Hope és Jesse egy szúrós pillantással jutalmazta.
- Megyek.-sziszegett rá és felment, de előtte letette az újságot az egyik lépcsőfokra. A nap hátralévő része abból állt, hogy a barátaim vigasztalan próbáltak aztán mikor a nagyi hazaért átvette a stafétabotot és hazaküldte őket. Végül sírva aludtam el, pedig tudtam, hogy a holnapi nap nagyon fontos lesz az életemben...