20.fejezet

(Danielle szemszög)
Mikor beléptem a szobába, Jesse épp a tv képernyőjét nézte, de ahogy meglátott, kikapcsolta és odasétált mellém.
- Mi történt?-kérdezte. A tekintetében volt valami, amiből arra következtetek, hogy szörnyen festek.
- Igazán semmi.-feleltem egyhangúan.
- A reggelhez képest most egészen...
- Egészen milyen vagyok?-förmedtem rá hirtelen.
- Hé, hé. Nyugalom, nem mondtam semmi rosszat.-emelte fel védekezőn a kezeit. Igaza van, nem is rá vagyok mérges, erre őt bántom. Bár kétség kívül megérdemli, de ezért Justint kell felelősségre vonnom.
- Sajnálom.-suttogtam, szememben gyűlni kezdtek a könnycseppek. Nem akartam, hogy sírni lásson.. elindultam a lépcső felé, de megragadta a karomat és maga felé fordított. Arca maga volt a gyengédség, pillantása nyugtatóként hatott rám, de a könnyeimet már nem tudta megfékezni. Jesse magához ölelt, én pedig hálaképp telesírtam az ingét... szép kis hála, mondhatom.. De most az egyszer, örültem, hogy itt van mellettem. Ha épp nem Justin miatt bőgnék, akkor ez egy tökéletes pillanat lenne, és végre megbeszélhetnénk ezt az egész dolgot kettőnk közt.

(Jesse szemszög)
A tv előtt ültem, már hosszú percek óta, elhatároztam, hogy ha Danielle haza ér, megbeszélem vele ezt az egészet, ami kettőnk közt van, volt és remélhetőleg lesz.. Egy hatalmas balfácán vagyok, amiért azokat mondtam abba az újságba, és még ha átlátná bárki is a helyzetemet, akkor se tudná érteni. Én se igazán értem.. Hülye voltam; amit Danielle mondott annak a nőnek... annak a híradósnak vagy ki a francnak, nagyon fájt. De nem hibáztatom érte  őt, hiszi teljes mértékig igaza volt. Csak egy egyszerű sztárocska vagyok, semmi több... és épp ez a baj, én több akarok lenni a számár egy egyszerű sztárocskánál.. Az összes gondolatom eltűnt, mikor belépett a házba. Az arcán nem láttam mást, csak fájdalmat, de abból nagyon sokat.
- Mi történt?-kérdeztem, a tekintetében félelmet fedeztem fel, és ahogy válaszolt, az is csak arra engedett következtetni, hogy valami nagyon nincs rendben.
- Igazán semmi.
- De a reggelhez képest most egészen...-kezdtem bele, de a szavamba vágott és nem hagyta, hogy végig mondjam.
- Egészen milyen vagyok?-kérdezte indulatosan. Még sohasem láttam ilyennek.. jó talán akkor, amikor nagyon kiborult tőlem, de azon kívül még soha. Ő nem ilyen.
- Hé, hé. Nyugalom, nem mondtam semmi rosszat.-emeltem fel kezeimet védekezően, még mielőtt nekem eshetett volna.
- Sajnálom.-mondta, és az arca is ezt tükrözte. A szemeiben gyűlni kezdtek a könnyek és elindult a lépcső felé. Ha most felmegy, akkor itt fogom átkozni magam, amiért a sorsára hagytam.. de ha itt tartom, talán megnyugodna és elárulná mi történt, ami ennyire felzaklatta. Megragadtam a karját, magam felé fordítottam, majd átöleltem. Fejét a vállamra hajtotta, én pedig beszívtam hajának bódító illatát. A közelsége igazán jó érzéssel töltött el. Azt kívántam, bárcsak sohase ért volna véget ez a pillanat, de minden jónak egyszer vége lesz. Hirtelen megszólalt a telefonja. Elhúzódott tőlem, majd kihalászta a zsebéből. A kijelzőre pillantott, majd megnyomta a piros gombot.
- Ki volt az?-kérdeztem, mert arca igen csak gondterhelt volt.
- Senki..-sóhajtotta, majd a telefonja ismét megszólalt, ő pedig megismételte az előbbi gomblenyomást. Ismét megszólalt a telefonja.. mérgesen kifújta a levegőt, majd felvette.- Mi az? Húsz percig azon gondolkoztál, hogy felhívj?-kérdezte gúnyosan attól, akivel beszélt.- Nem, nem érdekelnek a kifogásaid világos?-mondta dühtől szikrázó szemekkel.- Felejts el örökre.-suttogta végül, majd letette. A telefonját ezután kikapcsolta, hogy biztos ne érjék utol. Érdekelt, hogy ki volt az, aki ennyire feldühítette, de most nem akartam ezzel zaklatni, nagyon kiborult, az események miatt.. bármik is legyenek azok.

(Danielle szsz.)
Még volt képe felhívni és magyarázkodni.. Az egy dolog, hogy ilyen szemét módon lepattintott, még csak el se köszönt, de legalább, akkor ne akarjon magyarázkodni.. Hülye énekesek! Csak a gond van velük.. mind összetöri az ember szívét.. Elindultam az emeletre, de Jesse utánam szólt.
- Danielle..
- Elegem van már a az énekesekből Jesse.-suttogtam magam elé révedve.
- Akkor ne úgy nézz rám mint egy énekesre, hanem úgy mint egy egyszerű srácra.- Megfordultam és rá néztem. Gyönyörű barna szemeivel arra kérlelt, hogy tegyek úgy, ahogy mondta. Csak egy egyszerű srác? Halványan elmosolyodtam, de tudatom hátuljából előkerült egy kép és egy arc.. szomorú csoki barna szemek, amivel rám néz. Az arc, ami annyi fejtörést okozott nekem ebben a pár napban.. és egy név: Justin. Szemétláda! Hiteget engem itt össze vissza.. azt mondja sohase hagyna el másért, meg hasonló nyálas szövegek; erre a következő pillanatban beszáll egy kocsiba a kis hercegnő mellé és vígan mennek tovább valamelyik szigetre, hogy kettesben édelegjenek. Hánynom kell az ilyen emberektől! De Jesse.. nem ő is olyan mint a többi.. hisz.. megcsókolta Corint. Nem is beszélve arról, amit az újságba mondott.. Mi is volt kiírva a Vámpírnaplók alá? A szerelem szívás? Totálisan igaza van annak, aki kitalálta! Már ha lehet szerelemnek nevezni ezt ami kettőnk közt van..
- Az szép is lenne.-eresztettem meg egy halovány mosolyt.- De te is tudod, hogy ez nem így van.. sose lesz így. Te.. -a hangom elcsuklott- te egy szupersztár vagy.. én meg csak egy kis senki. Soha nem érek fel veled, hisz te vagy a nagy Joe Brooks.-a monológom végét egy szomorú sóhajjal zártam, majd felsétáltam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Ledőltem a hatalmas lila-ágyneműs ágyamra és elkezdtem sírni. Miért ilyen az élet? Ha kevésbé lenne fájdalmas, én már annak is örülnék.. Szép lassan álomba sírtam magam, de közben csak egy mondat járt a fejemben: "Nézz rám úgy, mint egy egyszerű srácra."

(Jesse szsz.)
Fáj, hogy azt hiszi magáról, hogy "egy kis senki". Mert nem, ebben biztos voltam. Inkább én vagyok a senki.. Az első pillanattól kezdve oda vagyok érte és folyamatosan megbántom.. most mikor a legnagyobb szükség lenne számára a vigaszra, csak itt állok és nézek mint a szamár. Olyan rohadt hülye vagyok!-vertem a fejem szó szerint a falba, persze nem erősen, mert nem akartam kárt tenni benne. Felmentem utána a szobájához, de az ajtót kulcsra zárta. Nekidőltem egy kicsit az ajtónak és hallgatózni kezdtem, még ha nem is igazán illedelmes dolog. Csak az egyenletes lélegzését hallottam, semmi mást. Bizonyára elaludt. Kifújtam az addig benntartott levegőt, majd bementem a szobámba.. kell egy kis idő, míg tisztázom magamban, mit is mondok neki. Ha felébred, muszáj lesz tisztázni a kettőnk dolgait..-döntöttem el végül, majd gondolataimba merülve elterültem az ágyon és néztem a plafont..