10.fejezet

A könnyek csakúgy záporoztak a szememből. Ha valaha is éreztem valamit Jesse iránt, hát annak most vége! Teljesen összetörte a szívem! Miután elváltak egymás ajkaitól, Corin rám nézett, arcán egy lemoshatatlan mosollyal. Nem bírtam tovább.. Nem, ezt nem! Az épület hátuljába szaladtam. Már minden diák a sulin belül volt. A parkolón átvágva elindultam Destiny-ékhez, ahol a motorom volt. Miután megérkeztem hozzájuk, kinyitottam a garázsajtót, felvettem a sisakom és elindultam haza a motoron ülve. Otthon letettem a motort és a sisakot. A nagyi gondolom a szomszédba ment át, mivel nem volt otthon. Átöltöztem, nem akartam továbbra is a sulis ruhámban maradni. Felvettem egy piros ujjatlan felsőt, hozzá egy bőr hatású bolerót és a szürke farmeromat lecseréltem egy feketére és felvettem egy barna bokacsizmát. Felkaptam a kedvenc kis táskámat, majd elindultam gyalog a város belsőbb felébe. Egyenesen a Hollywood Boulevard felé vettem az irányt. Útközben, láttam néhány csodás épületet. Nagyából 10 perc alatt oda is értem. Még jó, hogy szinte a központban lakunk! A könnyek még mindig potyogtak a szememből, egyszerűen képtelen voltam megálljt parancsolni nekik. Mivel nem akartam, hogy az emberek sírva lássanak, így lehajtott fejjel sétáltam, a már megszokott útvonalon. Hirtelen beleütköztem valakibe, aminek az lett a következménye, hogy mind a ketten elestünk. A férfi, akinek nekimentem villámgyorsan felállt, majd a kezét nyújtotta nekem, hogy felsegítsen. Igazán úriemberhez méltó cselekedet.-gondoltam magamban. Félve néztem fel a férfi arcába, s mikor megláttam arcát, s rajta a mosolyt, valahogy jobb kedvre derültem. Így félve bár.. de viszonoztam a mosolyt. Ahogy jobban megnéztem, rájöttem, hogy én ismerem őt. Ó... te jó... isten!
- Te Ian Somerhalder vagy!-suttogtam.
- Igen.-mondta, még mindig mosolyogva.- Sajnálom, ezt az egészet nem igazán figyeltem, hogy merre is megyek.
- Igazából én sem figyeltem, hogy merre tartok...
- Hölgyem, meginna velem valamit?-kérdezte mosolyogva.
- Én..
- Figyelj, most mondhatod azt, hogy kösz nem, vagy eljössz velem. Választhatsz, de szerintem nem kéne egyedül mászkálnod. Pláne nem, ilyen állapotban.- mondta. Elfogadtam az ajánlatát és beültünk egy csendes helyre, ahol alig fordul meg valaki.
- Tudod, gyakran járok ide. Ide nem követnek a fotósok. Nem gondolnád, milyen egy olyan ember élete, mint az enyém.
- Igen is tudom! Attól, hogy szerepelt párszor néhány címlapon és nagy híresség Angliában még nem lesz a világ ura! Azt hiszi magáról, hogy mindent megkaphat. Úgy játszik, az emberek szívével, ahogy csak akar és aztán mosolyogva távozik, mintha mi sem történt volna. De eközben milliónyi szív hever romokban, csakis miatta! És ezért gyűlölöm!-mondtam, dühösen. Talán nem pont Ian Somerhalder-nek kéne ezt elmondanom, de kikívánkozott belőlem.
- Oké, kezdjük ott, hogy kiről is van szó?-kérdezte.
- Joe Brooks.-mondtam.
- Á, az Angol énekes palánta. Hallottam már felőle.. és úgy tűnek, nem a szíved csücske.
- Hát nem! Nem azért, de kissé kínosan érzem magam azért, hogy egy színésszel ülök egy asztalnál, aki arra kíváncsi, hogy mi van a magánéletemmel.
- Ez érthető! -mondta mosolyogva- Hogy hívnak? Mert ez így nem igazán tisztességes, ugye tudod?
- Igen, tudom. -mosolyodtam el- A nevem Danielle Smith.
- Az édesapádat véletlenül nem,  Joshua Smith-nek hívják?-kérdezte. Tágra nyitott szemekkel néztem rá.
- Honnan?? Csak hívták. Meghalt, nem rég az után, hogy megszülettem.
- Sajnálom. Lehet, hogy nehéz elképzelni, de nagyon jóban voltam régen a szüleiddel.
- Na ezt, tényleg nehéz elképzelni!-mondtam.- Hiszen még is... az én szüleim... meg te.. nem áll össze a kettő.
- Te is olyan száguldozó vagy, mint a szüleid?-kérdezte ahelyett, hogy válaszolt volna. Bólintottam- Régen én is imádtam ezt a sportot, ahogy a szüleid is. Eljártunk mindenféle pályára, ahol megnézhettük, mit tudnak a nagyok..-mondta kissé elgondolkozva.- Miután megszületett a bátyád édesanyád nem akarta se magával hozni, se otthon hagyni, így ő abbahagyta. Láttam Joshua-án is, hogy szeretne a családjával lenni, s miután megszülettél te ő is felhagyott a motorozással. Kissé féltékeny voltam rátok akkor... Úgy éreztem elvettétek a legjobb barátaimat, de aztán ahogy néztelek titeket, rájöttem, hogy nem elvetetek, hanem hozzáadtatok valamit a barátságunk hoz..-mondta mosolyogva.- Aztán, engem beválogattak néhány film szereplésre... eltávolodtam tőlük és kissé megvakított a hírnév. Mikor észhez tértem, kerestem őket, de olyan volt mintha a föld nyelte volna el őket.. aztán feladtam és éltem tovább az életem. Végül ott vagyunk, ahol most.
- Szóval, te.. te ismerted a szüleimet..-bólintott- és akkor már láttál minket is..
- Igen, de akkor még nagyon kicsik voltatok, téged az után láttalak, hogy elhoztak a kórházból.
- És milyenek voltak? Mármint a szüleim?-kérdeztem, s reméltem mesél róluk valamit. Néhány másodperc múlva csipogni kezdett valami. Ian elővett valamit a zsebéből, s ránézett, majd leállította a csipogást.
- Sajnálom, most nem tudom elmondani. Azonnal rohannom kell, különben letépik a fejem..-forgatta a szemeit.
- Rendben.. nem lehetne, hogy holnap átgyere hozzánk? Ott mesélhetnél.-néztem rá boci szemekkel.
- Hát.. nem tudom. Délután talán ráérek.
- Remek!-mondtam mosolyogva és átnyújtottam a címünket, amit előtte felírtam egy szalvétára.- Tessék a címünk. És köszi, hogy nem hagytad, hogy csak úgy sétáljak..
- Mégsem hagyhattam egy hölgyet könnyes szemmel az utcán.-mondta mosolyogva, majd intett egyet, s kiment. El sem hiszem! Ian Somerhalder ismerte a szüleimet! És látott, mikor még egészen kicsi baba voltam! Na, az biztos, hogy ezt nem sokan mondhatják el magukról! Jaj, ez olyan jó! És lehet, hogy holnap mesél a szüleimről! Jaj, most nagyon boldog lettem! Mintha hirtelen minden gond kiszállt volna  fejemből!